A San Damiano kis templomának és kolostorának látogatása után, este visszatértünk a szálláshelyünkre a Santa Maria de Angelibe. A közösségi vacsora után átmentünk a kolostornak abba a részébe, ahol fiatalokkal foglalkoznak. Ez egy elkülönített rész, kifejezetten erre a célra. Tíz-tizenöt éve indult a foglalkozás. Most már egy teljes központtá nőtte ki magát. Ferences testvérek és ferences nővérek foglakoznak itt fiatalokkal, akiket különféle plébániákról hoznak ide, vagy maguk a fiatalok jelentkeznek be. A szervezők a templomokat, zarándokhelyeket, plébániákat tele szórják meghívókkal, program javaslatokkal, így értesülnek a részt venni szándékozók a soron következő programról. Hetes turnusokban van a foglalkozás. Úgy fogalmaztak a szervezők, hogy ferences tapasztalatot szeretnének átadni. Amikor jobban körülnéztem akkor fedeztem fel, hogy ezek a fiatalok ott voltak a San Damianoban az esti vecsernyén. Ők töltötték meg a templomot. Sőt a diakónus, aki a liturgiát vezette, az is itt volt, és a ferences nővér is. Gitáros ének kíséretében, a fiatalok a Tökéletes Boldogságról tartottak előadást. Azt hiszem nagy részét rögtönözték. Nagyon jó hangulat volt. Egyik nővér játszotta a portást és egy seprűvel jól elintézte a „csavargó barátokat”. Játék közben, fűbemászó dallammal állandóan visszhangzott: perfette letitia – tökéletes boldogság. Az előadást követően vetítés következett szent Ferenc életéről. Jó hosszú volt az egész, de a fiatalok bírták, sőt úgy tűnt, hogy jól érezték magukat. Ezután jött az esti ima és a lefekvés előtti intelmek a csendre, rendre vonatkozóan. Valószínű a papjuk lehetett, aki nem szeretett volna levizsgázni Assisiben a fiataljaival. Mi is élmény dús emlékekkel tértünk nyugovóra.
A San Damianoból való hazatérés elmesélése közben jutott eszembe egy másik alkalom is, amikor egyedül igyekeztem a Porciunculaba visszajutni. Arra gondoltam, hogy megspórolom a busz jegyet és nekivágok gyalogosan. Betájoltam magam torony iránt és elindultam. Arra viszont nem számítottam, hogy a szántóföldeken a barázdák sokkal mélyebben, mint nálunk. Nagyon sok időbe és fáradságba került átvergődnöm egy ilyen mély szántáson, miközben jól belekevertem magam a sárba. Mikor nagy nehezen kiértem a főútra, akkor attól tartottam, hogy vagy egy gyorsan közlekedő autó üt el, vagy az udvarokból nekem rohanó kutyák kiszabadulnak és levesznek a lábamról. Hát ebben a helyzetben már nem tűnt annyira békésnek Assisi, pedig csak a szokásos civilizált élettel találkoztam, most gyalogosan, kiszolgáltatott állapotban. Nagyon örvendtem, amikor haza érkeztem a kolostori szobámba és kifújhattam magamból ezt a kalandos visszautat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzéseket előbb elolvasom, ezért kis türelmet kérek a megjelenésig. Köszönettel.