Nagyon gyakori ez a jelenet a képi ábrázolások között. De ez is hordoz egy fontos újdonságot. Ez a művészettörténet első olyan kálvária jelentet ábrázoló alkotása, melyen a szent személyek kifejezik érzelmeiket.
Ha megnézzük a keresztre feszítés jeleneteket Giotto előtt, azt találjuk, hogy Krisztust nagyon stilizálva, a hagyományos bizánci módon ábrázolják, és úgy, mint aki nem mutat semmiféle emberi érzelmet. A bizánci kereszteken a már nem szenvedő, a megdicsőülten szenvedő Krisztust ábrázolják. Tipikusan a bizánci ikonográfia szabályai szerint készült pl. a san damianói kereszt. Egészen más a mögötte álló teológiai felfogás. Fontos látnunk ezt a különbséget. Egészen Ferenc idejéig évszázadokon keresztül az a mentalitás uralkodott, hogy Krisztus, mint isteni személy, nem is tudott úgy szenvedni, mint egy közönséges emberi lény. A korábbi idők keresztjein Jézus ruhája úgy nézett ki, mint egy főpap, vagy mint egy király. Ez a művészettörténetnek az az első képe, melyen Istent úgy látjuk, mint aki szenved, és meghal.
Jézus mellén és oldalán fekete sebhelyek vannak. Az ostorozás nyomai. Feje meghajtva, szemei lecsukódva. Öltözéke illetlen. Oldalából bőségesen ömlik vére, amit egy angyal igyekszik felfogni egy csészébe, nehogy a földre hulljon.
A képen angyalokat is látunk, még pedig nagy számban. Meglepő, hogy a képen, – megint csak a művészettörténetben először – emberi érzelmeket mutatnak. Az az angyal, aki a Jézus oldalsebéből kifolyó vért fogja fel, elfordítja arcát, hogy még csak ne is lássa, mit művelt az emberiség Isten Fiával. A másik oldalon lévő angyal tulajdon arcát karmolja körmeivel, úgy, hogy vére kiserken. A másik angyal ruháit szaggatja meg, úgy hogy mellkasa kilátszik. A középkori zarándok, látva ezeket a képeket, természetesen megértette a fájdalomnak és a szenvedések ezeket a szimbólumait, de azelőtt soha nem társították ezeket az érzelmeket angyalokhoz.
A bal alsó sarokban Mária, Jézus anyja szintén elalélt a fájdalomtól és a gyötrelemtől. A mai nézőnek ez egy normális emberi érzelem megnyilvánulásnak tűnik egy olyan anyától, akinek fiát éppen most, saját szeme láttára feszítik keresztre. A középkori néző számára azonban ez meglepő volt. Annak a korszaknak a vallásos érzéke inkább azt diktálta, hogy Máriát úgy lássák, mint aki tökéletesen ura érzéseinek, és mint aki teljesen kontroll alatt tartja érzelmeit. Hiszen ő az ég és a föld királynője, aki mindig tökéletesen tudatában van annak, hogy fia Isten. Ez az újfajta látásmód, ami a ferences mozgalom sajátja, és amit először a firenzei mester, Giotto jelenített meg, nagyon nagy vigaszt kínál azoknak az embereknek az életéhez, akik nézik a képeket. Akik pl. fiaikat, apjukat, testvérüket stb. elengedték egy háborúba, és nem tudják, vajon élve látják-e még viszont. Milyen vigasztaló és megerősítő az embernek tudnia, hogy Isten Anyja, az Isten Fia, és maguk az angyalok is osztoznak szomorú emberi érzelmeikben. Ez a látásmód megújítja, és közel hozza azt a régi teológiai igazságot, hogy Isten részt vett az emberi életben, hogy mi pedig részesülhessünk isteni életében.
Amint említettük a színek is nagyon fontos szerepet játszanak a kép tanításának bemutatásában, és magában a tanításban is. Így egy másik fontos mozzanatot értünk meg a kép mondanivalójából, látva Mária öltözetének színét. A hagyományos és szigorú bizánci ikonográfiában Mária ruházata kék színű, megdicsőült és mennyei állapotát – előkelőségét –mutatva. Ezen a festményen a mennyek királynője, aki egyébként elájult, rózsaszín öltözékben van, a bölcsességet reprezentálva. Máriát úgy ábrázolja Giotto, mint aki bölcsességbe öltözött. Mit jelent ebben a helyzetben a bölcsességet felölten? Azt, hogy tudja, a történet nem ért véget a jelen szomorúsággal, lesz folytatása, amikor újra együtt lesz szeretett Fiával a mennyben. Minden jóra fog fordulni.
